Hajnalban hirtelen éles átható fájdalomra ébredtem. Egy szempillantás alatt olyan éber lettem, mintha az álmot nem is ismerném. Először forróság öntött el, majd szinte átmenet nélkül hideg érzés árasztotta el testemet. Meg voltam rémülve, nem tudtam behatárolni, hogy honnan ered a fájdalom, nem éreztem kiindulási pontot, szétáradt bennem, de ahogy terjedt úgy gyengült is ereje. A gondolatok vadul száguldoztak elmémben, de hiába kerestem-kutattam, nem jöttem, rá mitől van. Ránéztem órám világító számlapjára, még vagy negyedóra hiányzott az ébresztő idejéből. Nem tudtam tovább feküdni.

Kimentem a fürdőszobába és hosszú idő után nem csak belenéztem a mosdó feletti nagyméretű tükörbe, hanem láttam is magam. Végig néztem mezítelen testemen, hogy látok-e valamit, ami a fájdalom külső megjelenése lenne. De nem.

Ha már így alakult megkezdtem reggeli készülődésem, mielőtt nekilátnék aznapi feladataim ellátásához. Készülődés közben egyre erősebb gondolat kezdett foglalkoztatni. Ma ki kell mennem a temetőbe meglátogatni halottaimat. Vannak számosan és sajnos szétszórtan több intézményben. Na, majd eldöntöm napközben.

Voltál már így te is? Születik benned egy gondolat és nem hagy nyugodni. Igazából nem érted, hogy miért, de egyre erősebb az érzés a megvalósítás végrehajtásához. Nálam sem mindennapos dolog, általában valamikor később kiderül, hogy volt jelentősége a dolognak. Nem hiszek a misztikus magyarázatokban, az életben, a csillagok pillanatnyi állásának életünkre gyakorolt hatásában, még is el kell ismernem, hogy adódnak helyzetek, amelyekre racionális magyarázatot nem találunk.

Hogy visszatérjek beszámolóm magvához, nem hagyott nyugodni a fentebb említett késztetés, ezért, amikor már úgy láttam, hogy „sínen vannak” a nap teendői, szóltam a titkárnőnek, hogy halaszthatatlan dolgom van, el kell mennem, ha bármi akadály merülne fel a hátralévő időben, telefonon elér.

Azonnal elindultam az egyik aktuális temetkezési helyre. Tulajdonképpen nem sok rendbe tenni valóm volt, hamar végeztem, néhány szóval elbeszélgettem gondolatban a meglátogatott valahai hozzátartozómmal. Nem értettem, hogy mi volt az, ami miatt feltétlenül jönnöm kellett, ezért úgy gondoltam, mivel időm van, elmegyek egy másik helyre is.

Kifelé menet a ravatalozónál éppen készültek búcsúztatni valakit. Közelebb mentem, hátha ismerős az elhunyt. Néhányan már várakoztak termen kívül, nem láttam ismerőst közöttük, de valami furcsaságra lettem figyelmes. A megjelentek közül senki nem ment be a ravatalozó helyiségbe, mintha a végső nyugalomra távozottnak egyetlen rokona, ismerőse, barátja, akár távolabbi hozzátartozója sem lett volna. Az ilyenkor szokásos zenei repertoárból szűrődött ki halk zenefoszlány. Mindenki várt, én is ott ragadtam, nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat, hogy valamivel többet megtudjak erről a titokzatos személyről

Néhányan halkan társalogtak, de láthatólag a különálló kis csoportoknak nem volt közük egymáshoz. Ekkor, mintha már be is fejeződött volna a szertartás, mozgolódás támadt. A temetői alkalmazottak készültek, hogy az utolsó utat megtegyék az érdeklődő gyászolókkal. Amikor kihozták a kis urnát, próbáltam úgy helyezkedni, hogy felfedezzek valami azonosítót végre, ki is volt ő. Semmit nem láttam, azaz hogy az urna át volt kötve egy széles hófehér szalaggal, de éppen ellenkező oldalon álltam, hogy a rajta lévő feliratot elolvashassam. Beálltam a menetbe, az út nem tartott soká. Öreg temetőről lévén szó, fákkal tűzdelt területre értünk, így kellemes árnyas helyen vehettünk részt a végső mozzanatokban. Nem volt búcsúzó személy, közeli hozzátartozó, a munkások közönyös arcvonásokkal végezték begyakorolt teendőiket. Megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy végre megtudjam, amiért itt maradtam. Az egyik szalagon két dátum szerepelt - 2005. 05. 07 - 2007. 05.23. - , a másikon hiába kerestem a vezeték és egy vagy két keresztnevet, csak egyetlen szó állt rajta: enfin.

Egy pillanatra megszédültem.

Lehetséges volna?

Jól ismertem őt!

Akkor ez okozhatta a megmagyarázhatatlan hajnali fájdalmamat?

Ez a tény késztetett, hogy ma megjelenjek itt?

Rövid élet adatott meg neki, de az tele volt gyötrődéssel, kétségekkel. Valójában a szenvedés hozta a világra, fantom életére, hogy lezárjon, megváltson egy régóta húzódó történetet, bezárja a nyitva felejtett szoba ajtaját. Sokkal rövidebb idő alatt kellett volna végeznie feladatát, de közbe jött két olyan esemény, ami elhitette vele, hogy egy lehet az élőkkel, azokkal, akiknek megadatik a boldogság. Az első ilyen fellángolás csalódással végződött, majdnem belepusztult, de akkor még nem végezte el feladatát így tovább kellett léteznie. Úgy látszik, hogy ez a második kudarc ígérete már meghaladta erejét, meg amúgy is sikerült bezárnia azt a bizonyos ajtót. A szerelem elvette az eszét, a józan ítélőképességét. Különben tudnia kellett volna, hogy nincs esélye. Erre csak az élőknek van.

A legtöbben, akik ismerték, nem is sejtik, hogy van egy ikertestvére, aki kicsivel megelőzte őt. Pontosabban ketten tudják… remélem csak ketten, a beavatottak. Kíváncsi vagyok, hogy vele mi lesz. Az ikrek nem nagyon szokták hosszú ideig elviselni egyik felük elvesztését.

Szomorú történet, még szerencse, hogy nem velem történt mind ez.

Elindultam én is - mint a többiek - magára hagyva a nyugalomba helyezettet és arra gondoltam:

„Igen… a nyár túl messze volt”

Azután még arra is: ”annyit hallok mostanában blog írásról, blog szolgáltatókról, talán nekem is meg kellene próbálni egyszer, hiszen annyi érdekes dolog történik az életben, amit érdemes lenne leírni…, de először csak olvasgatni fogok másokat, hogy ráérezzek arra, hogyan is kell ezt csinyáni”.