Epret eszem.
Finom.
Illatos.
Még van bőven.
Friss szénával támogattam meg az érésben lévő zamatos gyümölcsöket, hogy föld ne ártson szépségüknek.
Vér.
Sok vér mindenütt.
Vért.
Az kellene most jó vastag.
...lassan, nagyon óvatosan, mint akinek nincs különösebb szándéka az éles határvonal közelében ténferegni odébb csúsztattam lábam. Nem éreztem akadályt. Még egy kicsit. Most sem tapasztaltam ellenállást. Odanézni nem mertem csak érzékeimet élesítettem a végsőkig. Testem megfeszült a laza erőfeszítéstől, mejd elpattantak izmaim. Figyeltem, hogy érzek-e hőmérséklet különbséget határon innen és túl, de nem. Akkor vettem egy mély lélegzetet és léptem. Azután még egyet és megálltam.
Lassan, még az eddigieknél is lassabban, először csak szűk résnyire, majd egyre nagyobb mértékben kinyitottam a szemem, hogy egy pillantást vessek arra, amitől már olyan rég elvoltam zárva, hogy nem emlékeztem rá, milyen is valójában.
Nem láttam semmit.
Ekkor arra gondoltam, hogy talán nem is történt meg, amit tenni akartam, becsaptak érzékeim, csak a nagyon erős vágy játszott velem csalfa játékot. Próbáltam elfordítani a fejem, hogy talán nem jó irányba néztem. Nagyon halvány jelenésszerű árnykép sejlett fel előttem. Egy félrefordított fejű arcot láttam halványan, nyitott szemeiben lecsukott szemhéjakkal. Ó, hát ezért nem látok tisztán. Gyorsan, hogy látomásom ne illanjon el kinyitottam nyitott szemem lezárt szemredőit. Borzongás futott át rajtam, hiszen ami feltárult látásom előtt az egy csukott szem lezárt pillantása volt. Úristen, mi történik? Egymás után nyitogattam az újab és újabb szemeim, de semmi nem változott. Lehet, hogy minden eddigi kisérletem csak lidérces álomkép lett volna? Valahonnan előkerült egy kéz, azután még egy és határozott mozdulattal, két-két ujj közvetítésével széthúzták a sokadik lezárt szemfedőt.
Vakító fény tört elő onnan, ahonnan kiváncsi és érdeklődő pillantásnak kellett volna feltűnnie. A fény változtatta színét, kezdett vörös árnyalatot felvenni, de megtartotta fehér pászmáit is. Őrült kavargással kergették egymást a fénycsóvák vörös-fehér villódzást előidézve. Szinte sokkos állapot közelében próbáltam valami fogódzót keresni végtelenre nyitott látásommal. Igen, mintha a vad rózsaszín fénycsapások határvonalán egy kis pasztell sziget tűnt volna fel egy-egy pillanatra.
Oda kell jutnom feltétlenül határoztam el és léptem abba az irányba egyet, majd még egyet. Könnyedébben ment, mint gondoltam.
Hiszen én ismerem a béke kicsiny szigetét, Ez az én szigetem! Itthon vagyok.
És akkor kinyitottam a szemem. Sötét volt. Az egyetlen belső fényforrás digitális kijelzőjű órám barátságos zöld számsora és az ablakon kívül a fák koronáján átszűrődő kandelláber fénye volt. Még öt perc. Ennyi idő maradt a felkelésig.
Ez alatt az idő alatt, arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha nem nyitom ki, talán idő előtt szemem, hanem lépek még egyet, azután még egyet. Lehet, hogy ott megtaláltam volna azt, amit oly rég óta kívánok? Vagy elvesztettem volna végleg a beletörődés szigetét?
...
Ha a sorsunkat nagy hajónak képzeljük az élet tengerén, akkor annak legfontosabb tartozéka, maga a kapitány, aki irányít utunk során, Remény Kapitány. Ha felpillantunk a hajóhídra és látjuk széles vállát és előre tekintő figyelmét, nyugodtak lehetünk, ő hagyja el hajónkat utoljára.
Talán figyelmetlen voltam, talán rossz fele nézek, de be kell valljam, hogy nem látom. Igaz jó ideig nem láttam, ajd ismét feltűnt, de most nem. Elhagyta volna igérete ellenére vezénylő helyét?
Talán ki kellene nyitnom végre a szemem.
Na?
Háromig számolok.
Egy...
Kettő...
...
Finom.
Illatos.
Még van bőven.
Friss szénával támogattam meg az érésben lévő zamatos gyümölcsöket, hogy föld ne ártson szépségüknek.
Vér.
Sok vér mindenütt.
Vért.
Az kellene most jó vastag.
...lassan, nagyon óvatosan, mint akinek nincs különösebb szándéka az éles határvonal közelében ténferegni odébb csúsztattam lábam. Nem éreztem akadályt. Még egy kicsit. Most sem tapasztaltam ellenállást. Odanézni nem mertem csak érzékeimet élesítettem a végsőkig. Testem megfeszült a laza erőfeszítéstől, mejd elpattantak izmaim. Figyeltem, hogy érzek-e hőmérséklet különbséget határon innen és túl, de nem. Akkor vettem egy mély lélegzetet és léptem. Azután még egyet és megálltam.
Lassan, még az eddigieknél is lassabban, először csak szűk résnyire, majd egyre nagyobb mértékben kinyitottam a szemem, hogy egy pillantást vessek arra, amitől már olyan rég elvoltam zárva, hogy nem emlékeztem rá, milyen is valójában.
Nem láttam semmit.
Ekkor arra gondoltam, hogy talán nem is történt meg, amit tenni akartam, becsaptak érzékeim, csak a nagyon erős vágy játszott velem csalfa játékot. Próbáltam elfordítani a fejem, hogy talán nem jó irányba néztem. Nagyon halvány jelenésszerű árnykép sejlett fel előttem. Egy félrefordított fejű arcot láttam halványan, nyitott szemeiben lecsukott szemhéjakkal. Ó, hát ezért nem látok tisztán. Gyorsan, hogy látomásom ne illanjon el kinyitottam nyitott szemem lezárt szemredőit. Borzongás futott át rajtam, hiszen ami feltárult látásom előtt az egy csukott szem lezárt pillantása volt. Úristen, mi történik? Egymás után nyitogattam az újab és újabb szemeim, de semmi nem változott. Lehet, hogy minden eddigi kisérletem csak lidérces álomkép lett volna? Valahonnan előkerült egy kéz, azután még egy és határozott mozdulattal, két-két ujj közvetítésével széthúzták a sokadik lezárt szemfedőt.
Vakító fény tört elő onnan, ahonnan kiváncsi és érdeklődő pillantásnak kellett volna feltűnnie. A fény változtatta színét, kezdett vörös árnyalatot felvenni, de megtartotta fehér pászmáit is. Őrült kavargással kergették egymást a fénycsóvák vörös-fehér villódzást előidézve. Szinte sokkos állapot közelében próbáltam valami fogódzót keresni végtelenre nyitott látásommal. Igen, mintha a vad rózsaszín fénycsapások határvonalán egy kis pasztell sziget tűnt volna fel egy-egy pillanatra.
Oda kell jutnom feltétlenül határoztam el és léptem abba az irányba egyet, majd még egyet. Könnyedébben ment, mint gondoltam.
Hiszen én ismerem a béke kicsiny szigetét, Ez az én szigetem! Itthon vagyok.
És akkor kinyitottam a szemem. Sötét volt. Az egyetlen belső fényforrás digitális kijelzőjű órám barátságos zöld számsora és az ablakon kívül a fák koronáján átszűrődő kandelláber fénye volt. Még öt perc. Ennyi idő maradt a felkelésig.
Ez alatt az idő alatt, arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha nem nyitom ki, talán idő előtt szemem, hanem lépek még egyet, azután még egyet. Lehet, hogy ott megtaláltam volna azt, amit oly rég óta kívánok? Vagy elvesztettem volna végleg a beletörődés szigetét?
...
Ha a sorsunkat nagy hajónak képzeljük az élet tengerén, akkor annak legfontosabb tartozéka, maga a kapitány, aki irányít utunk során, Remény Kapitány. Ha felpillantunk a hajóhídra és látjuk széles vállát és előre tekintő figyelmét, nyugodtak lehetünk, ő hagyja el hajónkat utoljára.
Talán figyelmetlen voltam, talán rossz fele nézek, de be kell valljam, hogy nem látom. Igaz jó ideig nem láttam, ajd ismét feltűnt, de most nem. Elhagyta volna igérete ellenére vezénylő helyét?
Talán ki kellene nyitnom végre a szemem.
Na?
Háromig számolok.
Egy...
Kettő...
...
Hozzászólások
Eddig 2 komment érkezett (
)
1.
2007. 05. 23. 23:58
Talán te vagy a kapitány?!
2.
orgonilla
2007. 05. 23. 23:59
Én meg Org voltam.
Írja meg véleményét, kérdéseit!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneve, itt bejelentkezhet.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.