Alig több, mint egy hónap az ember életében, a kérész élete.
Tegnap kora este - amikor már kellemessé szelidült a nap ereje - mentünk sétálni ebemmel a megszokott útvonalon. A környéken lakók, de még a messzebb élők is ilyen tájt jönnek ide egy kis levegőzésre. Sétáló fiatal párok, kisgyermekes családok, magányos és társas futók, kerékpárosok és természetesen a legkitartóbb kaszt a kutyások színesítik a palettát. Az általában azonos időben megjelenők jó ismerősként köszöntik egymást, beszédbe elegyednek, vagy csak udvarias köszöntéssel mennek el egymás mellett. Nekünk is megvan az ismeretségi körünk, akikkel szinte napi rendszerességgel találkozunk. A hosszú évek alatt változik a társaság. Idős emberek és állatok maradnak el, de jönnek helyettük újak, mintha a létszám feltöltés valami szabályozott folyamat lenne. Már sétánk kétharmadán is túl voltunk, amikor az egyik padon magányosan üldögélő idős hölgy mellé értünk. Jól ismertük egymást látásból, hiszen ő is "szintén zenész" társ volt jó ideig. Egy éve már, hogy nem láttam, így természetes reakciónak tekinthető talán, hogy köszöntem neki és megálltam mellette, hogy talán egy pár kedves érdeklődő szóval megtudjam távolmaradása okát. Láthatólag jólesett neki és felélénkült tőle, nem is sokat kellett kérdezni és már ömlött belőle a szó, szinte sietve mondott mindent, mintha attól félne, hogy nem lesz ideje mindent elmondani. Volt ebben szó a kényszerűségből elaltatott kutyájáról, a kedves barátnőről, aki éppen nemrég távozott el legnagyobb bánatára, és olyan kapcsolódó ismeretlen emberekről, akiket a témák kibontása közben megemlíteni érdemesnek tartott. Alig-alig tudtam közbevetni néhány megjegyzést, türelmetlenül várta, hogy folytathassa elbeszélését. Jócskán meghosszabbodott sétaidőnk, de ebem ezt nem vette zokon, mert a ráérős szemlélődésnél csak a hasát szereti jobban. Jó szívvel tettem eleget hölgyismerősöm szóáradat iránti vágyának, mert átérzem már, hogy a magányos ember mennyire el tud szakadni a társadalomtól, barátok, ismerősök, rokonok kihalnak, eltávoznak mellőle, és végül oda jut, hogy a nagynépességű város forgatagában nincs egy élő és érző lélek, akivel megoszthatná gondolatait. Amikor elköszöntem nagyon szépen megköszönte a "látogatásomat".
Ezt csak azért írtam le, hogy Mátravirág ezen a példán is érzékelje azt, amit csak nagyon érintőlegesen érintettünk, bizony eljön az idő, mikor fel kell tennie az embernek azokat a bizonyos kérdéseket.
A felhőtlen napokra némi árnyék vetül. Beszélgetünk, igen, keressük egymást, igen, kötetlen laza csevejt folytatunk néhány percben. Azután elválunk egy szebb nap reményében és akkor jön-megy egy sms, vagy e-levél a lényeges kérdésekről. Szóval zavart érzek az erőben, gondolom ő is, nem akar egy akár csekélynek tűnő konfliktust kockáztatni szóban, vagy nem akar rossz érzésekkel elválni. Én sem. Ez az előző néhány mondatom lehet, hogy ingerült reakciót vált ki, ezt sem szeretném, de így érzem, és gondolom, hogy alkalomadtán inkább kibeszéljük magunkból, minthogy mérgezze felesleges gyanúval gondolatainkat. Így létezik egy függőben maradt "reagálás", levelére írt válaszomba két megjegyzést szúró viszont válasz után. Szóval, még nem tudom mi lesz az. Ebben a kissé ingatag helyzetben, minden ilyen halasztott válasz, bizonytalansággal tölt el. Ez azonban még mindig jobb annál, mintha agyonhallgatnánk fontos kérdéseket. Nem tudom, hogy már hisz-e nekem, de el tudom fogadni mindazt a kritériumot, ami szerint berendezte privát életét. Nem kell magam elvtelen megalkuvónak tekintenem, a dolognak ez a része tiszta számomra.
Most úgy érzem, hogy távolodik tőlem, de csak abban az értelemben, hogy nem babrál már zárammal, nem érzem azokat a fantasztikus energia szikrákat, melyek felélesztettek, érzéseket adtak és újra bízni kezdtem szabadulásomban. Be kell látnom, hogy igaza van. Nem tud és talán nem is akar terézanyáskodni mellettem, ahogy ő mondja, ha nem kap meg szinte azonnal valamit, akkor "elszokott gondolkodni".
Történt azonban valami, egy epizód, egy félmondat, ami megdöbbentő felfedezésre juttatott. Ne haragudj drága szerelmem, ha itt tárom fel ezt, de kell hogy tudd. Te is börtönben vagy, te is bezártad magad! Ó, persze ez az enyémhez képest tágas, kényelmes, vidám barakk, nagy jövés-menés van, eltávozást is kapsz, de vissza kell térned, visszatérsz önként és magadra csapod az ajtót. Lehet, hogy nem te vagy a kulcs a záramhoz, de eljön az idő, mikor neked is meg kell keresned a magadét. Olcsó fordulat lenne, ha azt állítanám, hogy nálam van, az enyém meg nálad, és kicsi a valószínűsége annak, hogy így is van.
És a holnap?
Az én cellám csak három lépésnyi. Egy előre, kettő hátra. Távolodom. lassan minden neszezés elhalkul. A sötét, ami körülvesz sem sötét már, mert az is látható, hanem valami más áthatolhatatlan semmi. A csend is egyre hallhatatlanabb lesz. Néhány "szatelit" még küld jeleket, kapcsolódunk egymáshoz, de körülöttem már egy sem keing, egy sem közelít meg.
Nem akarom ezt!
Ki akarok szabadulni!
Nagyobb cellát akarok, legalább hatlépésest - öt előre, egy hátra max -, hogy legyen esélyem utolérni társaimat.
Hol az az átkozott kulcs!
Halló...segítsen már valaki!
...
...nagyon hideg van...fázom
...
...fázom
Kedves olvasóm! Szerelemről, családról vágyakról írt blogszériám imáron végére ért. Sem kedvesemet, sem magamat nem teszem ki többé közolvasásnak. Abban pedig erős kétségeim vannak, hogy olyan új fejlemények következnének be az életemben, amelyek érdemlegesek arra, hogy untassalak vele. A boldogság madara elkerülte nagyrészt kis kertemet, de őszinte megbecsüléssel fogadtam és fogadom, ami számomra engedélyezett. Én is sokszor megkérdeztem már magamtól, hogy miért én?
Meddig még?
De válasz nincs.
Tegnap kora este - amikor már kellemessé szelidült a nap ereje - mentünk sétálni ebemmel a megszokott útvonalon. A környéken lakók, de még a messzebb élők is ilyen tájt jönnek ide egy kis levegőzésre. Sétáló fiatal párok, kisgyermekes családok, magányos és társas futók, kerékpárosok és természetesen a legkitartóbb kaszt a kutyások színesítik a palettát. Az általában azonos időben megjelenők jó ismerősként köszöntik egymást, beszédbe elegyednek, vagy csak udvarias köszöntéssel mennek el egymás mellett. Nekünk is megvan az ismeretségi körünk, akikkel szinte napi rendszerességgel találkozunk. A hosszú évek alatt változik a társaság. Idős emberek és állatok maradnak el, de jönnek helyettük újak, mintha a létszám feltöltés valami szabályozott folyamat lenne. Már sétánk kétharmadán is túl voltunk, amikor az egyik padon magányosan üldögélő idős hölgy mellé értünk. Jól ismertük egymást látásból, hiszen ő is "szintén zenész" társ volt jó ideig. Egy éve már, hogy nem láttam, így természetes reakciónak tekinthető talán, hogy köszöntem neki és megálltam mellette, hogy talán egy pár kedves érdeklődő szóval megtudjam távolmaradása okát. Láthatólag jólesett neki és felélénkült tőle, nem is sokat kellett kérdezni és már ömlött belőle a szó, szinte sietve mondott mindent, mintha attól félne, hogy nem lesz ideje mindent elmondani. Volt ebben szó a kényszerűségből elaltatott kutyájáról, a kedves barátnőről, aki éppen nemrég távozott el legnagyobb bánatára, és olyan kapcsolódó ismeretlen emberekről, akiket a témák kibontása közben megemlíteni érdemesnek tartott. Alig-alig tudtam közbevetni néhány megjegyzést, türelmetlenül várta, hogy folytathassa elbeszélését. Jócskán meghosszabbodott sétaidőnk, de ebem ezt nem vette zokon, mert a ráérős szemlélődésnél csak a hasát szereti jobban. Jó szívvel tettem eleget hölgyismerősöm szóáradat iránti vágyának, mert átérzem már, hogy a magányos ember mennyire el tud szakadni a társadalomtól, barátok, ismerősök, rokonok kihalnak, eltávoznak mellőle, és végül oda jut, hogy a nagynépességű város forgatagában nincs egy élő és érző lélek, akivel megoszthatná gondolatait. Amikor elköszöntem nagyon szépen megköszönte a "látogatásomat".
Ezt csak azért írtam le, hogy Mátravirág ezen a példán is érzékelje azt, amit csak nagyon érintőlegesen érintettünk, bizony eljön az idő, mikor fel kell tennie az embernek azokat a bizonyos kérdéseket.
A felhőtlen napokra némi árnyék vetül. Beszélgetünk, igen, keressük egymást, igen, kötetlen laza csevejt folytatunk néhány percben. Azután elválunk egy szebb nap reményében és akkor jön-megy egy sms, vagy e-levél a lényeges kérdésekről. Szóval zavart érzek az erőben, gondolom ő is, nem akar egy akár csekélynek tűnő konfliktust kockáztatni szóban, vagy nem akar rossz érzésekkel elválni. Én sem. Ez az előző néhány mondatom lehet, hogy ingerült reakciót vált ki, ezt sem szeretném, de így érzem, és gondolom, hogy alkalomadtán inkább kibeszéljük magunkból, minthogy mérgezze felesleges gyanúval gondolatainkat. Így létezik egy függőben maradt "reagálás", levelére írt válaszomba két megjegyzést szúró viszont válasz után. Szóval, még nem tudom mi lesz az. Ebben a kissé ingatag helyzetben, minden ilyen halasztott válasz, bizonytalansággal tölt el. Ez azonban még mindig jobb annál, mintha agyonhallgatnánk fontos kérdéseket. Nem tudom, hogy már hisz-e nekem, de el tudom fogadni mindazt a kritériumot, ami szerint berendezte privát életét. Nem kell magam elvtelen megalkuvónak tekintenem, a dolognak ez a része tiszta számomra.
Most úgy érzem, hogy távolodik tőlem, de csak abban az értelemben, hogy nem babrál már zárammal, nem érzem azokat a fantasztikus energia szikrákat, melyek felélesztettek, érzéseket adtak és újra bízni kezdtem szabadulásomban. Be kell látnom, hogy igaza van. Nem tud és talán nem is akar terézanyáskodni mellettem, ahogy ő mondja, ha nem kap meg szinte azonnal valamit, akkor "elszokott gondolkodni".
Történt azonban valami, egy epizód, egy félmondat, ami megdöbbentő felfedezésre juttatott. Ne haragudj drága szerelmem, ha itt tárom fel ezt, de kell hogy tudd. Te is börtönben vagy, te is bezártad magad! Ó, persze ez az enyémhez képest tágas, kényelmes, vidám barakk, nagy jövés-menés van, eltávozást is kapsz, de vissza kell térned, visszatérsz önként és magadra csapod az ajtót. Lehet, hogy nem te vagy a kulcs a záramhoz, de eljön az idő, mikor neked is meg kell keresned a magadét. Olcsó fordulat lenne, ha azt állítanám, hogy nálam van, az enyém meg nálad, és kicsi a valószínűsége annak, hogy így is van.
És a holnap?
Az én cellám csak három lépésnyi. Egy előre, kettő hátra. Távolodom. lassan minden neszezés elhalkul. A sötét, ami körülvesz sem sötét már, mert az is látható, hanem valami más áthatolhatatlan semmi. A csend is egyre hallhatatlanabb lesz. Néhány "szatelit" még küld jeleket, kapcsolódunk egymáshoz, de körülöttem már egy sem keing, egy sem közelít meg.
Nem akarom ezt!
Ki akarok szabadulni!
Nagyobb cellát akarok, legalább hatlépésest - öt előre, egy hátra max -, hogy legyen esélyem utolérni társaimat.
Hol az az átkozott kulcs!
Halló...segítsen már valaki!
...
...nagyon hideg van...fázom
...
...fázom
Kedves olvasóm! Szerelemről, családról vágyakról írt blogszériám imáron végére ért. Sem kedvesemet, sem magamat nem teszem ki többé közolvasásnak. Abban pedig erős kétségeim vannak, hogy olyan új fejlemények következnének be az életemben, amelyek érdemlegesek arra, hogy untassalak vele. A boldogság madara elkerülte nagyrészt kis kertemet, de őszinte megbecsüléssel fogadtam és fogadom, ami számomra engedélyezett. Én is sokszor megkérdeztem már magamtól, hogy miért én?
Meddig még?
De válasz nincs.
Hozzászólások
Eddig 3 komment érkezett (
)
1.
natinha
2007. 05. 20. 23:16
jaj, enfin, biztosan van kulcs és megjön, akinél ott van - nem kell mindig fáznod, nem kell...
2.
izomagyu
2007. 05. 21. 7:45
olyan ez a cella, mint a "Szamárbőr"
3.
csillagvirág
2007. 05. 21. 12:38
sajnálom
Írja meg véleményét, kérdéseit!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneve, itt bejelentkezhet.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.