Az első lépést
Mátravirág tette meg. Egy társaságban voltunk, nem ismertük egymást és
ő megszólított. Engem. Nem általában a társaság résztvevőjeként, hanem
felém fordult és kérdéseket tett fel, beszélgettünk. Nem számítottam
rá, meglepett a dolog. Megkapott kedvessége, nyíltsága, közvetlensége,
kendőzetlen őszintesége. Lett az életemben valaki, aki kedves
erőszakkal elkezdett bontogatni. Behatolt energia csápjaival
rendíthetetlennek tűnő zárkám magányába és színt, világosságot, életet
hozott magával. Bevallom őszintén nem értettem a dolgot. Mit akar tőlem
személyemben? Mi az ami arra késztette, hogy egy zárkózott személyiség
érdekelni kezdje. Beszélgetéseink napról napra gyakoribbá váltak. Én
azon igyekeztem, hogy mennél kevesebb információt áruljak el magamról,
nem bíztam kapcsolatunk jövőjében , eleinte nem is tekintettem
kapcsolatnak
Lassan oldódtam, egyre személyesebb és intimebb témák kerültek terítékre köztünk. Nem rólunk kettőnkről szólt ez az intimitás - bár ő rendíthetetlenül próbálta feltárni a sajátomat -, hanem az akkori életét tárta fel előttem olyan nyíltsággal, ami megrendített. A hosszú bezártság egyszínűségébe színkavalkád kezdett beszivárogni, és ez elkápráztatott. Oldódásomat nagyban segítette, hogy ő is nehéz korszakát élte meg és én úgy érezhettem, hogy segítek neki ezeket feloldani. Erős kedélyállapot változásai elterelték a figyelmemet a saját gondjaimról, legalább is részben. Már más is fontos lett nekem, mint a saját görcseim Barátságunk csúcspontjának tekintem, amikor élete egyik aktuális örömpillanatát az elsők között élhettem meg, az elsők között tudhattam róla. Végtelenül jólesett a figyelmessége. Tartott még egy ideig ez az ideálisnak tűnő állapot, azonban eljött az idő, amikor elszakadtunk egymástól.
Én egymagam nem tudom megitélni, hogy ennek oka milyen összetevőkből állt, talán az is, hogy nem tudtam lépést tartani vele kapcsolat építésben, talán valóban az új helyzet, amibe került prioritást kapott életében. Akkor villámszerű gyorsaságúnak tűnően történt az elválás, nem volt különösebb előzménye, nem volt oka melyet megbeszéltünk volna.
Az első időben nem fogtam fel, hogy valami talán véleg véget ért közöttünk. Nem kerestem, nem zaklattam üzenetekkel, magamat ismerve később elismertem magamnak, hogy ez elkerülhetetlen volt. Az élők élni akarnak. És ez így van jól.
Időnként láttam feltűnni, a tapasztalataimból pedig azt a következtetést vontam le, hogy boldog. Örültem neki részrehajlás nélkül. Nem értettem ugyan a dolgot, hogy miért kellett úgy új kapcsolatot kezdenie, hogy megszakítja barátságunkat. Soha egyetlen gondolat nem merült fel bennem, hogy én bármilyen szinten akadályoznám őt ebben. Ez bántott csak. Nagy fájdaalmaim voltak, kerestem önvádban, hogy mivel okozhattam a változást, de választ egyedül nem találhattam. Ehhez kellett volna ő is. Még a látszatát is próbáltam kerülni, hogy közös ismerőseinknél érdeklődjem felőle, nem akartam megzavarni kérdéseimmel azt a légkört, ami körülvette őt. Nem akartam képbe kerülni. Szépen visszasüllyedtem önkiközösítettségembe, egyre ritkábban kerestem fel hajdani közös társaságunkat. Szépen megnyugodtak körülöttem a gondolatok, elfogadtam az elfogadhatatlant...
Lassan oldódtam, egyre személyesebb és intimebb témák kerültek terítékre köztünk. Nem rólunk kettőnkről szólt ez az intimitás - bár ő rendíthetetlenül próbálta feltárni a sajátomat -, hanem az akkori életét tárta fel előttem olyan nyíltsággal, ami megrendített. A hosszú bezártság egyszínűségébe színkavalkád kezdett beszivárogni, és ez elkápráztatott. Oldódásomat nagyban segítette, hogy ő is nehéz korszakát élte meg és én úgy érezhettem, hogy segítek neki ezeket feloldani. Erős kedélyállapot változásai elterelték a figyelmemet a saját gondjaimról, legalább is részben. Már más is fontos lett nekem, mint a saját görcseim Barátságunk csúcspontjának tekintem, amikor élete egyik aktuális örömpillanatát az elsők között élhettem meg, az elsők között tudhattam róla. Végtelenül jólesett a figyelmessége. Tartott még egy ideig ez az ideálisnak tűnő állapot, azonban eljött az idő, amikor elszakadtunk egymástól.
Én egymagam nem tudom megitélni, hogy ennek oka milyen összetevőkből állt, talán az is, hogy nem tudtam lépést tartani vele kapcsolat építésben, talán valóban az új helyzet, amibe került prioritást kapott életében. Akkor villámszerű gyorsaságúnak tűnően történt az elválás, nem volt különösebb előzménye, nem volt oka melyet megbeszéltünk volna.
Az első időben nem fogtam fel, hogy valami talán véleg véget ért közöttünk. Nem kerestem, nem zaklattam üzenetekkel, magamat ismerve később elismertem magamnak, hogy ez elkerülhetetlen volt. Az élők élni akarnak. És ez így van jól.
Időnként láttam feltűnni, a tapasztalataimból pedig azt a következtetést vontam le, hogy boldog. Örültem neki részrehajlás nélkül. Nem értettem ugyan a dolgot, hogy miért kellett úgy új kapcsolatot kezdenie, hogy megszakítja barátságunkat. Soha egyetlen gondolat nem merült fel bennem, hogy én bármilyen szinten akadályoznám őt ebben. Ez bántott csak. Nagy fájdaalmaim voltak, kerestem önvádban, hogy mivel okozhattam a változást, de választ egyedül nem találhattam. Ehhez kellett volna ő is. Még a látszatát is próbáltam kerülni, hogy közös ismerőseinknél érdeklődjem felőle, nem akartam megzavarni kérdéseimmel azt a légkört, ami körülvette őt. Nem akartam képbe kerülni. Szépen visszasüllyedtem önkiközösítettségembe, egyre ritkábban kerestem fel hajdani közös társaságunkat. Szépen megnyugodtak körülöttem a gondolatok, elfogadtam az elfogadhatatlant...
Hozzászólások
Még nincsenek kommentek. (
)
Írja meg véleményét, kérdéseit!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneve, itt bejelentkezhet.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.